Tetovált amazonok, naiv prostik és halált megvető bátorságú nők: Quentin Tarantino eddigi filmjei a XX. Századi nőkről alkotott sztereotípiák teljes tárházát sorakoztatták fel. „Sokan úgy néznek rám, mint egy feministára”– mondta a felkapott amerikai filmrendező a 3Sat tévécsatornának adott interjújában legutóbbi opusa, a Halálbiztos ’Death Proof’ című film németországi bemutatója kapcsán. Mégiscsak furcsán hangzik Tarantinót a női jogok bajnokaként emlegetni, főleg hogy a film első felében négy olyan nőt mutat be, akik éppen a túlzásba vitt macsóizmus áldozataivá váltak.
feminizmus1.jpg
Részlet Tarantino Halálbiztos (Deathproof) című filmjéből

De az is lehet, hogy a rendező így akarta bemutatni, manapság mennyire összekavarodtak az értékek. A világ bizony megváltozott, sokkal bonyolultabb lett. A 70-es, 80-as évek nőmozgalmainak követelési végül elérték, hogy összemosódjon a ’nő’ és ’férfi’ kép, és az amerikai meleg mozgalmak is eljutottak Európába. Ebből adódóan, a két nemet sújtó identitási válság most új értelmezéseket hív életre.

Homályos elképzelés

Az eredmények leginkább arra engednek következtetni, hogy a forradalom csak az emberek fejében ment végbe, a valóságban azonban nem. Nincs kétség afelől, hogy a feminizmus megjelent a társadalomban, amit több tényező is alátámaszt: Európában a nők minden további nélkül tanulhatnak, egyre jobb állásokat töltenek be, egyre jobb fizetésért. Azt az utat járják, amit elődeik az egyenjogúságért harcolva kitapostak számukra - és profitálnak is belőle. A női politikusok médiában való növekvő jelenléte is azt jelzi: a munkahelyi egyenlőséget már kivívták. Angela Merkel német kancellár, Ségoléne Royal francia elnökjelölt és Julia Timoschenko ukrán miniszterelnök - mind tökéletesen megtestesítik az új nőtípust, aki megküzd a hatalomért.

feminizmus2.jpgBár Európában a női politikusok remekül szerepelnek a címlapokon, mindez elhomályosítja azt a tényt, hogy a világon 122 elnökből mindössze 12 nő. Még akkor is, ha közben a feminizmus gyökeret vert és a társadalmi valóság részévé vált, a mai nők aligha tettek ehhez hozzá. Alice Schwarzer, a női jogokért vívott harc kiemelkedő alakja a német ’Die Zeit’ című hetilapnak így magyarázza: „a feministák lányai” szó szerint értik az emancipációt, ami aztán kétféle következménnyel járhat: vagy üvegplafonba ütköznek a karrierüket hajszolva, és rá kell ébredniük, a ranglétra felső foka a férfiak monopóliuma; vagy otthon maradnak gyereket nevelni.

Vitathatatlan tények

A tények Schwarzer állítását igazolják: a férfiak és nők bére közötti különbség tekintetében a maga 22%-ával Németország azokhoz az EU tagállamokhoz tartozik, ahol még sok tenni való van az egyenlő bérezés eléréséig. A Norvég Egyesület a Női Jogokért (Norsk Kvinnenskasforening) azt állítja, hogy még Norvégiában is —amely az esélyegyenlőség mintaképe — csalóka a helyzet. A foglalkoztatás aránya talán egyenlő a férfiak és nők tekintetében, de csak alig több mint felük dolgozik teljes munkaidőben, ráadásul átlagosan kevesebbet keresnek, mint a férfiak.

feminizmus3.jpgA legerőteljesebb változás ezen a területen Spanyolországban történt. Abban a katolikus országban, ahol sokáig elfojtottak mindenféle feminista törekvést, és csak 1978-ban került be az Alkotmányba a nemek közti egyenlőségről szóló passzus. Az erről szóló törvény (Ley de Igualdad), melyet 2006. június 23-án a szocialista kormányfő José Luis Rodriguez Zapatero hirdetett ki fontos lépés ezen az úton. A jogszabály egy 40%-os kvótát határoz meg arra, hogy a hivatalos választásokon, valamint a tőzsdén jegyzett vállalatok igazgatóságában mindkét nem képviseltetnie kell magát. Zapato jó példát mutatott, hiszen amikor 2004-ben átvette hivatalát, kabinetét úgy töltötte fel, hogy abban egyenlő számban legyenek nők és férfiak. Sarkozy ugyanezt a modellt követte kollégái kinevezésekor.

Kiment a divatból

Az európai feministák élharcosai szerint azonban a kvóták nem elég hatékonyak és nem hoznak előrelépést. Elisabeth Badinter francia filozófus szerint ezeknek a nagyja leginkább mankó. Badinter többek között azt kifogásolja, hogy a kvótaállítással lehetővé válik a nemek közti különbségek jogszabályban történő elismerése. Badinter rámutat továbbá arra is, mi a gond a mai feminizmussal: a fiatal nők folyton a törvény védelmét keresik, és elfogadják a törvény által számukra előírt jogokat, mintsem hogy a konfliktus felvállalásával aktívan küzdjenek a helyzet megváltozásáért.

Franciaországban a nők új generációja úgy tűnik túlszárnyalja a feminizmus fogalmait: az irodalomban Marie Nimier, Catherine Breillat és Virginie Despentes francia regényírók gyakran dolgoznak pornográf szereplőkkel. A fogamzásgátlás és az abortusz demokratizálása egyre közelebb van, míg Ursula von der Leyen, német családügyi miniszter, arra mutat példát hogyan lehet a hétgyerekes család és a politika között az egyensúlyt megtalálni. Összességében tehát az európai nők új generációja nem olyan hiszékeny, - a feminizmus szót is csak akkor használja, ha nagyon muszáj.

Mégis előbb vagy utóbb, amikor a nő felismeri saját határait, és rájön, hogy nem tud a végtelenségig egyszerre több feladatot és szerepet ellátni, vissza kell majd térnie a kiindulási alaphoz, hogy újra fel tudja éleszteni a lángot. Talán, ha egy új kifejezést találnánk a folyamatra, az helyre tenné a dolgokat. A 21. században a férfiaknak ugyanúgy mint a nőknek végül tovább kellene lépniük, és együtt meg kellene tanulniuk az egyenlőség kérdését partnerként kezelni.