A fejlesztési részhozzájárulást (FER) gyakran röviden csak tandíjként emlegetik, holott ahogyan azt Molnár Károly, a Magyar Rektori Konferencia elnöke és a Budapesti Műszaki Egyetem rektora megfogalmazta: „egy műegyetemi tanulóra 1 millió 200 ezret költünk, a képzési hozzájárulás 105 ezer forint, tehát még a 10%-át sem éri el a ráfordításnak, ez így, ugye, csak hozzájárulás a tanulmányokhoz”. Hogy ez mennyire demagóg vagy sem, arról egy másik csésze kávé mellett lehetne beszélni.
Az első mentegetőző érv a FER mellett az, hogy lehetőség van arra, hogy a legrosszabbul teljesítő 15 százalék kikerüljön az állami finanszírozású képzésből költségtérítéses képzésbe. Ezekre az államilag finanszírozott helyekre pedig a költségtérítéses képzésben lévő legjobban teljesítő diákok kerülhetnek. Tehát motiváció, motiváció, motiváció!
A FER-ből származó bevételek felét az egyetemeknek ösztöndíj formájában vissza kell forgatnia, no meg ott a diákhitel: a kamatláb jelenleg 9,5 százalék, törleszteni csak akkor kell, ha megszűnt a hallgatói jogviszony. Az álláskereső pályakezdők számának alakulása ismeretes, továbbá az sem biztos, hogy adóssággal kilépni a nagybetűs életbe mindenkinek ott szerepel az álmai TOP10-jében. Így – ha a családi kassza nem engedheti meg magának – marad a munkavállalás. Mintha ez olyan egyszerű lenne… de gondoljunk bele, hogy vannak olyan szakok, amelyek mellett nem lehet munkát vállalni. Nem utolsó sorban van mód mentességet élvezni (hátrányos helyzet, GYES, GYED, stb), de mint arról már korábban írtam, egyre inkább ez is a mázli-faktorba esik.

Aki egyetemet végez, diplomájával jobb pozícióra és így nagyobb jövedelemre tehet szert. Ebből kiindulva hangzik el az az érv, hogy az egyetemista taníttatásának költségeit ugyan miért kéne azoknak is fedeznie, akik nem járnak egyetemre? Nos, talán mert az országnak gazdasági érdekében áll, hogy jól képzett diplomás szakemberek legyenek? Ez bizony elég ingatag válasz, tekintve, hogy jelenleg Magyarországon inkább a (képzett) szakmunkásokból van hiány, nem diplomásokból (és akkor még a ba/bsc diplomák értékéről még nem is beszéltünk). A másik nagy érv – a motivációs – sem áll igazán stabil lábakon. Nyilván ösztönzően hathat, hogy ha valaki jól tanul, akkor nem kell fejlesztési részhozzájárulást fizetnie, sőt ösztöndíjat is kaphat. De az ösztöndíjért eddig is tepert az, aki akart. És nyílt titok, hogy bizony a tanárok között is vannak gyarló emberek, akik nem a teljesítményre, hanem pofára osztályoznak, sőt debreceni kolleginám könnyek között mesélte, hogy velük a vizsga előtt közölték, hogy a fele bizony hullani fog, mert kell az UV-díj és kell az is, hogy leszorítsák az ösztöndíjban részesülők számát.

Nyissuk most nagyobbra a szemünket és tekintsünk az EU többi tagállamára, hogy ott mi a helyzet! Luxemburgban, Dániában, Görögországban, Máltán, Csehországban és Lengyelországban nem fizetnek a diákok tandíjat. Cipruson, Finnországban, Svédországban és Németországban ugyan nincs tandíj, de tagsági díjat kell fizetni valamely egyetemi diákszervezetnek. Minden más tagállamban a diákhitelből való fedezés és/vagy a munkavállalás a megoldás a hallgatók számára.

És végezetül egy kis magyarországi tandíj-történelem: az 1994-es választási kampányban a következő pártok programjában szerepelt a tandíj bevezetése: MSZP, MDF, Fidesz, SZDSZ. 1995-től a Bokros-csomag részeként havi 2000 forintot kellett fizetni az államilag finanszírozott szakokon tanulóknak, majd az Orbán-kormány ingyenessé tette az első diploma megszerzését és 2001-ben bevezette a diákhitelt. 2005 decemberétől egy diploma megszerzése vált ingyenessé(ez már a Gyurcsány-kormány intézkedése volt).

A 2006-os választási kampányban szó sem volt tandíjról, sőt a kampány-kommunikáció során cáfolták az általános tandíjkötelezettség bevezetését. És most, 2008 tavaszán, itt a FER, amiről szavazni lehet március 9-én.