Az ötvenes években rájöttek az európai politikusok, hogy egyedül nem megy az újjáépítés és a két világháború között általánosan elterjedt nacionalista, protekcionista gazdaságpolitika folytatása nem kecsegtet sok jóval. Sokan elfelejtik, de az alapító tagállamok közeledéséhez nagyban hozzájárult a szovjet fenyegetettség, az ötvenes években ugyanis egészen az 56-os magyar forradalomig erősek voltak a szovjetek anyagi támogatottságát élező kommunista pártok Olaszországban és Franciaországban.
A Párizsi Szerződéssel létrejött egy olyan intézményi struktúra, amely később alapja lett a későbbi szervezetekben, és ami a legfontosabb megjelent egy ún. szupranacionális, vagyis államok felett álló szerv a főhatóság. Ennek vezetésével Jean Monnet bízták meg. A XX. század első felében a kormányközi megállapodások voltak általánosak, ám sokszor ezek a megállapodások nem vezettek sehová. A Népszövetség, melyet az első világháború után hoztak létre, azzal a céllal, hogy az országok közötti konfliktusok békéltető színtere legyen, gyakorlatilag semmilyen maradandót sem alkotott.

Britek ki, olaszok be

A britek ekkoriban éppen azon törték a fejüket, hogy hol is van a helyük a világban. Gyarmatbirodalmuk szétesőben volt, a vezető szerepük a világban végképp megrendült és a kontinentális Európától pedig eddig hagyományosan elzárkóztak. Amiért nem csatlakoztak később a formálódó Európai Gazdasági Közösségekhez (EGK) sem, annak leginkább az volt az oka, hogy nem szívesen dobták volna bele a közösbe az olyan jogosultságokat, amelyek hagyományosan az állam feladata. Inkább a szabadkereskedelmi övezetek kialakítását támogatták, létre is hoztak egy saját övezetet. Aki volt Angliában, az a saját szemével is tapasztalhatta, hogy a britek bizony szeretik megőrizni a saját hagyományaikat - és itt nem a pudingról vagy a karácsonyi pulykáról van szó, hanem - a mértékegységek, a balos közlekedés, vagy akár a nemzeti valuta. Minden ország múltjában kell keresni, hogy megértsük, miért akar, vagy miért nem akar egy célt elérni. Az olaszoknak ez az egész integrációsdi azért jött jól, mert évtizedes fasiszta elszigeteltségből csak így törhettek ki. A franciák a második világháborút követően is szerették volna rátenni kezüket fél Európára és a kontinens vezető államává szerettek volna válni. Persze attól is féltek, hogy újra megindul a német hadiipar, ezért az újjáépítés és a fegyverkezés miatt is fontos szén- és acélipart vonták közösségi felügyelet alá, lehetetlenné téve ezáltal a németek felügyelet nélküli újrafelfegyverkezését. A Benelux államokat hasonló fejlettségi szintjük és kis területük kényszerítette arra, hogy már a negyvenes években együttműködjenek egymással, így számukra a nyugat-európai integráció üdvözítő lépés volt. A németek az olaszokkal hasonló cipőben jártak, ezért szintén nyitottak voltak az együttműködésre.

A sikerek megtetszenek a többieknek

Ez a hat állam alapította meg pár évvel később az EGK-t, amely egy komplexebb gazdasági együttműködés volt. Nem csupán a kohászat bizonyos területeire terjedt ki, hanem a gazdaság egészére. A hatvanas években nagyon sikeres volt az integráció, a gazdaság szárnyalt, a munkanélküliség alacsony volt, a kontinens újjáépült. Ezt a sikert látva megjött a kedve a briteknek is, hogy csatlakozzanak a hatokhoz. De Gaulle akkori francia államfő erről hallani sem akart, kétszer is visszadobták a szigetország jelentkezését, ám harmadjára sikerült a csatlakozás: 1973-ban három ország csatlakozott a Közösséghez: az Egyesült Királyság, Írország és Dánia. Az írek és a dánok a brit érdekszférához tartoztak, így nem meglepő, hogy együtt léptek be a társaságba. A bővítés második és harmadik hulláma a nyolcvanas években történt, akkor csatlakozott Görögország, majd Spanyolország és Portugália. A nyolcvanas évek elején ebben a három országban a fiatal demokrácia igen ingatag lábakon állt, ezért ezen országok befogadásának elsősorban inkább politikai okai voltak. Első alkalommal csatlakozott több olyan ország a Közösséghez, amely fejletlenebb volt, mint a másik. Ekkor merült fel, hogy a fejletlenebb területeket támogatni kell, hogy felzárkózzanak a régi tagállamokhoz. A negyedik hullámként a német újraegyesítést szokták említeni: ekkor egyesült az NSZK és az NDK. Egész Európa azt hitte, hogy a német újraegyesülés olyan fellendülést hoz a németeknek, mint anno az ötvenes években, ám az optimistáknak csalódniuk kellett. Az ötödik hullám során 1994-ben csatlakozott államok (Ausztria, Finnország és Svédország) révén olyan országok csatlakoztak a Közösséghez, amelyek korábban semlegesnek vallották magukat, de a berlini fal leomlását követően mindez megváltozott: ekkor két lehetőség maradt, vagy belépsz a Közösségbe, vagy kimaradsz belőle. Norvégia 1994-ben már aláírta a csatlakozásról szóló papírokat, de a lakosság nemet mondott a csatlakozásra. Norvégia leginkább a tenger miatt különcködik: nem kíván másokkal osztozkodni az olajban és halban gazdag Északi-tengeren.

Nyugat és Kelet egyesül

A legutóbb lezajlott két csatlakozási hullám során 12, főként volt szocialista ország került be a klubba, 27-re növelve a tagok számát. Több szempontból is érdekes a 2004-es és a 2007-es csatlakozás. A tagjelöltekkel szemben nem voltak az eddig elvárások, nem voltak kötelező szabályok, amiket el kellett fogadniuk, hogy csatlakozhassanak. A csatlakozási tárgyalásokon ugyan fogalmaztak meg feltételeket, de ezek leginkább egy-egy ország informális elvárásai voltak. A kilencvenes évek elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek kivonulnak Kelet-Európából, egy hatalmi űr keletkezett, ekkor még senki sem tudta, hogy a volt szocialista országokban mi fog történni, vajon stabilizálódik-e a demokrácia vagy sem? Vajon képesek lesznek-e leküzdeni a gazdasági válságokkal tűzdelt átmeneteket? Éppen ezért 1993-ban megalkották a Koppenhágai Kritériumok néven azokat a feltételeket, amelyeket teljesíteni kell azon országoknak, amelyek csatlakozni kívánnak az Unióhoz. Tekintsük át ezeket! Az első kritérium, hogy európai államnak kell lennie a csatlakozni vágyóknak. Itt merül fel a kérdés, hogy hol van Európa határa? Ez földrajzi értelemben vett határ vagy kulturális határ? Mert kulturális értelemben akár Izraelt is Európa részeként tekinthetjük, de ezer szállal kötődik Európához az észak-afrikai MAGREB térség is. A második kritérium a stabil demokratikus intézményrendszer illetve az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése, védelme. Ez egyértelműen politikai kritérium, de eléggé általános maga a megfogalmazás is. Ezen ismérv alapján Minszk még csak nem is álmodhat az uniós tagságról.
A gazdasági kritérium: az uniós versenyt kiállni képes működő piacgazdaság, amit szintén nehéz értelmezni. Mi az a pont, amitől kezdve azt mondhatja Magyarország, hogy én bizony képes vagyok állni a sarat? A jelentkező államnak továbbá képesnek kell lennie a tagságból fakadó kötelezettségek teljesítésére. Ebben benne foglaltatik a jogi, intézményi, politikai háttér megteremtése és a monetáris unió is egyaránt.
Utolsó pontként az Uniónak is felkészültnek kell lennie a tagjelölt fogadására. Mindegyik feltétel túl általános, ráadásul diszkriminálja az újakat a régiekkel szemben. Az Egyesült Királyságnak, egyelőre legalábbis, esze ágában sincsen bevezetni az eurót, míg az újaknak kötelező csatlakozni az eurózónához. Ráadásul az eurózónához való csatlakozás feltételei eléggé álszentek: olyan feltételeket támasztanak a csatlakozáshoz, amelyeket sok régi állam sem tud, vagy nem is akar betartani. A maastrichti kritériumok közül a költségvetési hiánnyal van a legtöbb probléma, ugyanis ha egy állam gazdasága bajban van, akkor többnyire az állam beruház, hogy fellendítse a gazdaságot, ám ezzel együtt jár a túlköltekezés, ami a hosszútávon egyensúlyvesztéssel járhat. Ezért civakodik állandóan a jegybank a kormánnyal.

Törököt fogott az Európa

Az elmúlt ötven év áttekintése szükséges ahhoz, hogy megértsük a török kérdést. A hatok együttműködéséből 27 ország együttműködése lett. A korábban 15 taggal számoló működési mechanizmus döcög, nem képes hatékonyan működni. Az uniós szervek lassan és nem túl hatékonyan működnek, így az elmúlt évtizedekhez hasonlóan most is átfogó reformokra van szükség. A szándék megvan, de legutóbb a lakosság nemet mondott az Alkotmányra. Úgy tűnik, hogy Törökország csak nyűg az EU-nak. A törökök 1923 óta elkötelezett támogatói a Nyugatnak. A muszlim többségű ország alapítója volt az ENSZ-nek és a NATO-nak és 1959 óta társult tagja az EGK-nek, 1987 óta pedig teljes jogú státusztért jelentkezik az Unióba. De az EU valahogy ódzkodik az egésztől. Mit nyerhet Törökországgal az Unió? És mit veszthet vele?
Először is szögezzük le, egy 80 milliós és a lakosságot tekintve gyorsan növekvő országról beszélünk, egy olyan országról, amely ha csatlakozik az Unióhoz, akkor Németország mellett neki lesz a legnagyobb a szája: ő kapja a legtöbb szavazatot a Tanácsban és a Bizottságban is egyaránt, megkerülhetetlen résztvevője lesz a döntéshozatal minden területén. Ráadásul több országban jelenlévő török kisebbséggel a legnagyobb nemzeti közösségét alkotná az EU-ban. Ez az egyik ok, amiért félnek a török óriástól. A hétköznapi ember pedig a török munkavállalóktól fél. A EU27-ben a legfejlettebb és a legfejletlenebb régi között már így is tetemes különbség van. Egy lengyel az otthoni bérének a négyszeresét keresheti meg Hollandiában, egy bolgár pedig az ötszörösét. Egy kelet-törökországi munkás viszont az otthoni bérének a tízszeresét keresheti meg, ami a falukban nyomorgók milliós tömegét indíthatja útnak. (Lesz új piaca a fapados repülőtársaságoknak.)
De tényleg lerohanják majd a Nyugatot a törökök? Tényleg összeomlik a munkaerőpiac? 2004-ben csupán néhány ország nyitotta meg munkaerőpiacát az újonnan csatlakozó 10 állam előtt, az egyik volt az Egyesült Királyság és lám, hiába a közel milliós lengyel, szlovák és magyar vendégmunkás; felszívta őket a munkaerőpiac. Miért? Mert olyan munkát végeznek, amit a helyiek nem. Mert a munkaerőhiánnyal küzdő építőiparban vagy az egészségügyben kezdtek el dolgozni. Azok a kelet-európai ingázók lettek a brit gazdaság egyik motorja, akiktől hónapokkal ezelőtt még úgy féltek, mint a tűztől.
A törökök csatlakozása megosztja a tagállamokat. Újabb bizonyíték arra, hogy nincs egységes európai külpolitika, csupán egyes kérdésekben értenek egyet a 27-ek. Kezdjük a közvetlen szomszéddal: a nagy rivális görögökkel. Érdekes módon a görög kormány nem ellenzi a török csatlakozást, hanem nagyon is támogatják.
A lakosság többsége azonban elutasítja a török csatlakozást, leginkább a kulturális különbségek miatt, ugyanis mind a jelenlegi 27 tagállamban a kereszténység a jellemző, és tisztán emlékeznek az emberek, mi történt 2006-ban Párizsban, amikor iszlám fiatalok gyújtogattak. Ez az eset is nagyban megerősítette a többséget abban a hitében, hogy a mohamedánok csak a bajt hozhatják. Az iszlám-ellenesség nem csak Franciaországban van jelen, hanem egyre erősödik Hollandiában és más nyugati országokban is. A sokat emlegetett demokratikus deficit megjelenik Törökország kapcsán is, mert ha holnap csatlakozna az Unióhoz Törökország, akkor az uniós lakosság joggal lenne felháborodva, hiszen van olyan tagország, ahol a törökök támogatottsága nem éri el a 10 százalékot sem, a legtöbb országban meglévő 25-30 százalékos támogatottság pedig szintén kisebbséget képeznek a csatlakozást ellenzőkkel szemben. Mi magyarok az átlagnál nagyobb arányban támogatjuk a török csatlakozást, de nálunk is többségben vannak az ellenzők.

Vajon a török gazdaság képes felvenni a versenyt az EU régi tagállamaival szemben? A fejletlen, tőkeszegény szereplőkkel bíró piacra benyomuló fejlett, tőkében gazdag versenyző párhuzama kapcsán mindig egy aluljáró jut eszembe. Egy aluljáró, ahol egy vak bácsi zongorázik egy szintetizátoron, mivel nincs elég „tőkéje”, hogy újabb dalok szerzői jogát szerezze meg, vagy hogy újabb hangszereket vásároljon, ezért egyre kevesebb bevételre tesz szert a járókelőktől. A hatalmas lehetőséggel bíró piacon (az aluljáróban) a szabadpiacnak köszönhetően egyszercsak megjelenik egy csapat indián, akik addig nem látott hangszereken játszottak. Két hangszóróból szólnak dalaik, ráadásul az egyik indián semmi mással sem foglalkozott csak az együttes CD-inek árusításával. „Innovatív eszközeikkel” kiszorították a piacról a vak bácsit. Vajon ez vár a törökökre is? Mindenesetre az alkohol és sertés exportőröknek nem kecsegtet sok pozitívummal a török csatlakozás.

A friss erő

Az európai gazdaság csak vegetál az elmúlt évtizedben, míg az újonnan csatlakozó volt szocialista országok gazdasága szárnyal, addig a régi tagállamok már a 3 százalékos GDP növekedésnek is ujjonganának. A lisszaboni stratégia 2010-es megvalósítása csak álom maradt, nem lesz 2010-re Európa a világ vezető tudásalapú gazdasága. Az elkövetkező évtizedekben nem az a kérdés, hogy sikerül-e megőrizni Európa előkelő helyét, hanem az, hogy sikerül-e megállítani a lejtmenetet. A döcögő gazdaság mellett az egyre öregedő társadalom vethet fel még problémákat. Hazánkban a nyolcvanas évektől kezdve csökken a lakosság és ez a trend általános a volt szocialista országokban, és lassan terjed nyugatra, ahol csak a migrációnak köszönhetően nem csökken a lakosság. Európa jövője azon áll vagy bukik, hogy képes-e újra és újra megújulni, mint ahogy ezt tette évszázadokon át.
Sok olyan probléma van Törökországban, mint a kurd népirtás tagadása, Ciprus, a kisebbségek kérdése, a nők egyenjogúságának hiánya, vagy a hadsereg erős hatalma. Kérdés csupán az, hogy ezeket a problémát az Unión belül vagy azon kívül kell-e megoldani a törököknek és, hogy ez Törökország vagy pedig az egész unió belügye lesz-e.