Bábel Budapest

Szerző:Marc Paso Mateu - La Habana Fordította: Havas Lóránt Megjelenés: 2008. március 21.

A levegőben mangó és gázolaj szagának furcsa elegye terjeng, La Havana illata. A főváros az ellentétek városa: az impozáns épületek viharvert és megkopott holmokzata is csak fokozza a várost belengő furcsa, dekadens életérzést. A belváros utcáinak labirintusa azonban számos kincset rejt magában. Ezek közül kétségtelenül a legszebb a Callejon de Hamel, egy színpompás sikátor, amely igazi kis városállamként lüktet a Cayo Hueso nevű, egyébként szürke és barátságtalan negyed közepén. A sikátort szegélyező falak adtak helyt először az afro-amerikai falfestészet műremekeinek.

Minden egy helyen

Ezen a kis területen a művészeti önkifejezés minden formájával találkozhatunk. Santeria rajzok Orishas (szentek), Nkisis (szellemek) és istenek képeivel éppúgy találhatóak a sikátor falain, mint egzisztencialista filozófiai gondolatokat magukon hordó golyóstollak képei.

A Hamelben a falakon szobrok helyett a Nińos de Hamel-ek találhatóak. A legenda szerint az utcát borító szemét újrahasznosításával készült alkotások észrevétlenül kerülnek a sikátorba és onnan ki: telefonkábelekben elrejtett húsvéti tojás, a fejünk fölött szálló nagy régi fürdőkádak, a mennyei királyságot kutató óriás totemoszlopok és a kíváncsi szemek számára ijesztő, mindenhol jelen lévő szemet ábrázoló falfestmény. __ A művész, aki saját lakóközössége számára alkot__

A bejáratnál egy gyanús alak Santeriához való alapanyagokat szeretne eladni: gabona, nyaklánc, gyökerek és főzetek között lehet válogatni. A természet erőinek gyógyító hatásába vetett hit a katolikus és az afrikai törzsi vallások kombinációjából ered; jól megfér itt egymással a boszorkánykodás, a babona és a különféle rítuálék. Ebből a „mágikus vegyeskereskedésből” a Mercedita Valdés stúdió-műhely felé visz az út. Ebben a kis szentélyben alkot és állítja ki munkáit Salvador González Escalona, aki a közép-kubai területről, Camagüey-ből származik.

A festő-szobrász művészi elhivatottsága – ami az afro-kubai gyökerekbő ered – és az őt az emberekhez fűző szoros kapocs segített neki, hogy több mint húsz év alatt valósággá váljon az a projekt, ami a helyi közösségi használatára és örömére működik és amit a művész saját munkájával segít. „Az elképzlésem lényege, hogy a várost kreatív művészettel gazdagítsuk, hiszen így az részét képezi majd az emberek identitásának” mondja. A hátsó udvarban nem csak kiállítótermek vannak, hanem, főként fiatalok számára lehetőség nyílik itt számos oktatási és szabadidős tevékenység végzésére. A közösség színházi előadásokat, felolvasásokat, festészeti tanfolyamokat és koncerteket szervez. A fősodort azonban a tradicionális kubai ritmusok jelentik. A bolerók, swingek és a táncok a politikai változásokra és a „zenei ámulat” korára emlékeztetnek.

A közösségi mozgalom nem egyenlő a kommunizmussal

A filozófikus tartalmú falfestmények a Hamelben új értelmet nyernek. Az utcai művészet azt a lehetőséget nyújtja Salvador számára, hogy az esztétikai értékkel bíró festményeken keresztül ideológiai és történelmi üzenetek jelenjenek meg a kubai falakon. A kubai művészet a szigetországban egyébként a hatalom játékszere; helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint az olyan kijelentések, hogy a művészetnek a forradalomért mindent lehet, ellene semmit. A vezetés mindent megtesz azért, hogy kordában tartsa a forradalom örökségét magáról lerázni akaró művészeket, ellenőrzése alatt tartva mintegy 200 művészeti intézményt és ezáltal az ott készülő műveket is. A Salvador által életre hívott szervezetet 1989-ben felvették a „Projektek és Programok a kulturális fejlődésért” listára. A Callejón de Hamel tervet 1990-ben indították el. A projekt indulása egybeesett egy olyan történelmi krízishelyzettel, amikor Kuba a Szovjetúnió felbomlása miatt minden addignál jobban elszigetelődött a világtól. A Callejón de Hamel más hasonló olyan kezdeményezésekkel együtt, amik művészeti és szabadidős tevékenységet kínálnak, mint például az El Callejón de Poeta („a költő utcája”), La Casa del Nińo y la Nińa („a fiúk és lányok háza”) vagy a Taller de Transformación Integral („a teljes átalakulás műhelye”) nagy szerepet játszott és játszik ma is a fiatalkorú bűnözés visszaszorításában.

Hamel: a fegyverkereskedőből lett hős

A sikátor egyik szegletében egy idős ember meséli el annak történetét, hogy egy kalózhistóriából miként jött létre ez a parányi művészeti paradicsom. Fernando B. Hamel hírhedt francia és német származású fegyverkereskedő volt a tizenkilencedik század végén. Egy alkalommal, amikor Floridába próbált jutni, az amerikai hadiflotta elől menekülve a széljárás Kuba észak-nyugati partjai felé sodorta. Hamel Kubában megállapodott és jó kapcsolatokat épített ki az akkor még jómódú Havana polgáraival. Apránként tiszteletreméltó és sikeres üzletember vált belőle Kubában. Öntödét alapított és munkásainak, akik főként Afrikából és Kínából érkeztek – az akkori időkben szokatlan módon – emberi körülményeket biztosított. Az 1929-es válságot követően Hamel mindenét elvesztette és úgy vált köddé, hogy alig hagyott többet hátra maga után, mint emlékét.

Szerző:Isaac Risco Rodríguez - Madrid Fordította: Laczó Boglárka Megjelenés: 2008. március 21.

1996. június 16-án Noel Martin élete örökre megváltozott. Azon a napon az akkor 37 éves vakoló és ezermester vállalkozó késő este indult haza két kollégájával a Berlintől délre fekvő Mahlow nevű kisvárosban. A munka aznapra véget ért és Noel a kollégáival az állomáson várakozott, miközben felhívta feleségét az angliai Birminghamben. Ekkor két neonáci inzultálni kezdte, olyan szavakkal, melyeket Noel már sokszor hallott életében: „mocskos nigger”.

Válaszként egy ironikus mozdulattal Noel visszament az autójához. Percekkel később egy Volkswagen Golf előzte meg őket az úton és az egyik neonáci egy 6 kg-os követ dobott az autójukra, amely betörte az egyik oldalsó szélvédőt. Noel elvesztette uralmát a jármű felett, és egy fának csapódtak. Két nyakcsigolyája eltörött, és soha többé nem térhetett vissza régi életéhez.

„Nagyon erős személyiség, akinek sikerült mindezen túllépnie” – így jellemzi Noelt Robin Herrnfeld, szóvivő és társírója Noel életrajzának, mely Nenn es, mein Leben (Ez az én életem) címmel jelent meg tavaly Németországban. Majd hozzáteszi még: „Soha nem vesztette el a humorérzékét.”

Harc a diszkrimináció ellen

Az átélt nehézségek ellenére Noel Martinban megvolt a bátorság, hogy az elmúlt években nyíltan harcoljon a rasszizmus és az intolerancia ellen. A diszkrimináció mély nyomot hagyott az életén. Robin Herrnfeld szerint „ennek talán a kemény gyermekkor lehet az oka”. Noel 10 évesen hagyta el a jamaikai nyomort, ahol nagybátyjaival élt, és Angliába költözött a szüleihez, ahol azonban rendszeresen verték.

2001-ben Noel létrehozott egy alapítványt azzal a céllal, hogy kulturális cserét segítsen elő a birminghami és a brandenburgi térségben élő gyermekek között. „Nem gyűlölöm őket” – mondja azokról a radikális szélsőjobboldali fiatalokról, akik borzadnak a növekvő munkanélküliségtől és felismerik a fontos társadalmi problémákat, melyekkel a Mahlow-hoz hasonló elmaradott kelet-német kisvárosok küzdenek. „Tudja mit teszek én? Elviszem ezeket a neonáci gyerekeket Birminghambe, hogy megtanulják, hogyan lehetséges a különböző fajok és kultúrák együttélése.”

Valakivé válni

Új életében Noel valamilyen okból sok időt és forrást szentelt annak, hogy megszerezze a társadalmi elismerést, melyet addig soha nem kapott meg. A rendelkezésre álló pénzéből néhány évvel ezelőtt vett egy versenylovat, mely 2006-ban megnyerte a rangos ascoti derbit. Noel lett az első fekete, aki megnyerte ezt a díjat. Így emlékszik vissza: „Rengeteg ember volt a lelátókon, otthon a tv előtt, a királynő a páholyban; mind engem néztek, a feketét a tolószékben.” A csalódás azonban mindenhol ott leselkedik. 2000-ben elhunyt rákban szenvedő felesége, Jacqueline. „Mindenki azt kérdezi, hogy érzem magam” – mondja Noel a telefonban. „Valójában azt kéne kérdezniük, hogy mi vagyok, hiszen nem érzek semmit, csak azt, hogy létezem. Fájdalmat érzek a vállamban és sorvadást a hátamban, mégsem érzem úgy magam, mint egy normális ember.” Ez az ember 2006-ban bejelentette, hogy véget akar vetni életének, melyhez a svájci székhelyű, Dignitas elnevezésű eutanázia-párti szervezet fog segítséget nyújtani.

Öngyilkosság segítséggel

Noel Martin visszatért Németországba, hogy a közszolgálati televízióban magyarázza el döntése indokait. Az egyik politikai vitában, mely a rasszizmusról és a szélső jobbról folyt, elmondta, hogy a választott dátum 2007. június 23-a lesz, a 48. születésnapja. Két hónappal a kitűzött nap előtt azonban határozatlan időre elhalasztotta svájci útját, ugyanis még időre volt szüksége, hogy elrendezze ügyeit és az alapítványra ill. oktatási projektjeire hagyott örökségét. „Igen, végig akarom ezt csinálni” – ígéri a telefonban.

A neonáci internetes fórumok tele vannak megvető és ironikus megjegyzésekkel, melyekkel Noel azon döntését illetik, hogy elhalasztotta halálát (például: „remélem azt is elintézik Svájcban, hogy eltüntessék a hulláját”, és sok ehhez hasonló). A www.altermedia.info weboldalon például találgatásokba bocsátkoznak, miszerint a svájci út bejelentése csak egy hírverési stratégia része, melynek célja az életrajzi könyv eladásainak növelése.

„Természetesen Noel szeretne pénzt keresni az életrajzával, bár a bevételek nagy része az alapítványába folyik be. Egyszerűen csak szeretné, ha a történetét megismernék.” – magyarázza Robin Herrnfeld.

A fogyatékkal élők kihasználása

„A modern társadalom a fogyatékkal élők kihasználásából él” – állítja Noel. „Ügyvédek, orvosok, az egész társadalomnak szüksége van a betegekre és a bűnözőkre, hiszen nélkülük nem lenne mit enniük. Van róla fogalma mennyibe kerül egy elektromos kerekesszék? 22.900 euró. Vajon miért kerül annyiba, mint egy autó, mikor lassabb és kevésbé felszerelt?”

Noel szintén felvetette a betegek és idősek ápolásának kérdését a jómódú társadalmakban, melyek népessége öregszik. „Tisztában van vele, mi a helyzet Angliában? A közegészségügyben dolgozók munkája igen gyenge: gyakorlatilag bármelyik munkanélkülit felveszik, szinte előzetes képzések nélkül. Csak a pénzszerzés érdekli őket, gyakran Noelnek kellett megmutatnia mit kell csinálniuk. Még itt Németországban is vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha otthonba küldenénk őket. Számára ez lenne a legkegyetlenebb halál.” – jegyzi meg Robin Herrnfeld elborzadva.

A nap végén végül mindannyiunknak meg kell halnunk. Én csak azt kérem, hogy én magam választhassam meg a halálom napját.” – mondja Noel. „A nap végén…” Sokszor megismétli ezeket a szavakat, hogy bevezessen a gondolataiba, és e szavak határozott tónusa és ritmusa egy olyan ember ítélete, aki már megválasztotta végzetét. Kárhoztatja a rendszert, amely meg akarja őt fosztani a döntés szabadságától, mely figyeli őt és folyton váltogatja gondozóit, talán attól félve, hogy bűnrészesei lehetnek egy esetleges öngyilkosságnak. Ennek a társadalomnak nyíltabbnak kéne lennie és „valódi választást kéne biztosítania a fogyatékkal élőknek”, hiszen gondoskodni nem akar róluk.