Bábel Budapest

Mozivásznas karikatúra

Az amerikai elnökről szóló „W”-t, amely egy festői alak elfogult és kissé groteszk portréja (Josh Brolinnal a főszerepben), közvetlenül a választások előtt mutatták be. Stone úgy döntött, a 62 éves elnököt inkább biztos, mint feltünő megvilágításban mutatja be, mint például ödipuszi kapcsolatát apjával, a csaknem meseszerű szerelmi történetét feleségével, Laurával (Ellen Burstyn), alkoholizmusát, vallási meggyőződését, és legfőképp az iraki háborút. Ugyanakkor minimum két alapvető témát nem érint a rendező: ezek szeptember 11., illetve Bush megválasztása (habár természetesen ezekkel már Michael Moore foglalkozott a Fahrenheit 9/11-ben). Stone főszereplője egy fajta idióta, aki részben véletlenül, részben meg a szerencsének köszönhetően egy ország élén találja magát; aki kizárólag szendvicset valamint hamburgert eszik; és akihez – végül – szinte közel kerülünk. Ez lenne Stone üzenete? Úgy tűnik, az egyetlen probléma, amellyel tényleg komolyan foglalkozik az elnök, az az iraki háború. Colin Powellnek (Jeffrey Wright), az Egyesült Államok egykori külügyminiszterének egy meglehetősen valószínűtlen antimilitarista beszédet kell a nyilvánosság előtt tartania, miközben pedig a többi hatásról sebesült katonák képei gondoskodnak a háttérben.

Trailer

Egyértelmű, Stone célként nem a történelmet akarta leírni – ugyanis sem ő, sem pedig a forgatókönyvíró, Stanley Weiser nem használt fel első kézből származó információkat. Egyetlen ’valódi’ figurát sem kerestek fel, és nagyon úgy tűnik, hogy a forgatókönyv két könyvön alapul: Bob Woodward (2006), A tagadás állama: Bush háborúja, 3. rész; illetve Stephen Mansfield (2004), George W. Bush hite.

A következő: egy film Sarkozyről?

Míg Amerikában viszonylag mindennaposak azok a filmek, melyeket olyan személyek életrajzaiból készítettek, akik ’történelmet csináltak’ - mint ahogy tette ezt Stone Nixonnal (1995) és JFK-vel (1991)-, addig mi az Atlanti-óceán másik oldalán sokkal inkább a leleplező, vagy történelmi mozihoz vagyunk szokva. Vegyük például az olasz diktátorról készült első filmet (Mussolini: Ultimo atto/ 'Final Act', Carlo Lizzani, 1974), amely főleg Mussolini halálát dolgozza fel, vagy a legutóbbi alkotást Hitlerről (Olivier Hirschbiegel’s Der Untergang/ 'Downfall', in 2004). Jelenlegi politikusokról készült filmszerű portrék azonban még mindig elég ritkák. Olaszországban, Nanni Moretti tett erre kísérletet Il Caimano alkotásával 2006-ban. Habár a rendező bizonygatta, hogy a film nem Berlusconiról szól, politikusok egy része (jobboldali) azt kérte, hogy a bemutató időpontját úgy tegyék át, hogy az ne essen egybe az áprilisi választásokkal, ahol egyébként a miniszterelnököt újraválasztották. Nemrégiben pedig Paolo Sorrentino rendezett egy filmet Andreottiról (Il Divo, 2008).

Franciaországban Francois Mitterand életével tettek kísérletet; feltárták, ugyanakkor el is tusolták a szocialista elnök szerelemgyerekének létezését (Le Bon Plaisir, Tiszta ügy, Francis Girot, 1984). 2005-ben Robert Guédiguian (Le Promeneur du Champ de Mars/ The Last Mitterrand, 2005) mutatta be Mitterrand magánéletét és politikai karrierjének végét. Németországban pedig készen áll az egykori kancellárról, Helmuth Kohlról szóló filmre, amit 2009-ben mutatnak majd be – bár úgy tűnik, csak a tévében. Európa tagadhatatlanul tiszteli a történelmet: az EU épphogy ötven éves múlt, és ma is megpróbálja közelebb hozni az embereket egymáshoz, akik a két világháború között csupán együtt éltek. Az európai film úgy tűnik, visszatükrözi ezt a megközelítést. Erwan Benezet, a Le Parisien újságírója, aki Barthélémy Courmonttal a Washington Hollywood: Comment l'Amérique fait son cinéma/ How America makes films (szerk. Armand Colin, 2007) című könyv társszerzője, megerősíti, hogy ’Történelmileg az Egyesült Államok az egyetlen demokratikus állam, ahol a mozit teljesen propaganda eszközként használják fel (például Hollywoodban a felügyeleti ellenőrzéshez ragaszkodnak). A három másik országban pedig - Németország, Szovjetúnió illetve Olaszország – akkor éltek ilyen értelemben a mozi lehetőségével, amikor tekintélyelvű kormányok vagy diktátorok voltak hatalmon. Az amerikai mozi még arról is nevezetes, hogy hihetetlenül gyorsan tud reagálni a nemzeti és nemzetközi történésekre.’

Boszorkányüldözés és az amerikai film A hatvanas években, már akkor születtek amerikai filmek a vietnami háborúról (1960-1975), amikor az még véget sem ért. Készítettek filmet Irakról is, habár a katonák még éles helyzetben voltak - két példa a Robert Redford rendezte Lions for Lambs, (Gyávák és Hősök); valamint Paul Haggins filmje az In the Valley of Elah (Elah völgyében); mindkettőt 2007-ben mutatták be. Az Egyesült Államokban senki nem találta ezeket a filmeket botrányosnak, ahogy ez Európában lett volna.

Spike Lee legújabb filmjében (Miracle at Santa Anna) a Buffalo katonákat az olasz polgárháború eddig ismert történelmi hátterének ellentmondva mutatja be; a film által kiváltott nemzeti felháborodásra válaszként pedig a rendező csak udvariasan megvonta a vállát.

Visszatérve azonban ismét Erwan Benezetre, ’Ez ugyanakkor pénz kérdése is. A helyzet változik, ha a film költségvetése a történelmet ellenőrző államtól független lehet. Franciaországban vagy Olaszországban azonban az alkotások túl gyakran múlnak az anyagi forrásokon, hogy eléggé függetlenek lehessenek. Nem jellemző ez az Egyesült Államokra, ahol is a filmgyártás egy önálló iparág a saját szabályaival, a mozgástér és vélemény nagyobb szabadságával. Az utolsó időszak, amikor az amerikai kormány megpróbált ellenőrzést gyakorolni, az az 1950-es évek boszorkányüldözése volt.’

Az Obama-képmás

A Fórum de Barcelonán Jorge Rodríguez Gerada versenyt fut az idővel, hogy befejezze legutóbbi műalkotását, melynek november 3-áig, az amerikai elnökválasztás estéjéig el kell készülnie. A New York és Barcelona között ingázó művész 500 tonna kavicsból rakja ki a demokrata elnökjelölt, Barack Obama arcát. A mű 10000 négyzetméternyi területet foglal el a parton. Az eső azonban feltartja gumicsizmás és esőkabátos önkéntesekből álló csapatát. Két nappal a határidő előtt iszap öntötte el a területet.

A homokból és kavicsból készült alkotások sok kultúra vallási és meditatív szertatásainak részei. A 42 éves Santa Clarában született New York-i művész bizonyos értelemben sámán lett azáltal, hogy megpróbálja kifejezni, mit képvisel számára Obama. „Arra akarom ösztönözni az embereket, hogy gondolkozzanak el azon, milyen elvárások övezik Obamát a világ legtöbb részén.” Munkája az Expectation (Elvárás) nevet viseli, mivel az elnökjelölt sok polgárban keltett reményt. „Bármit megváltoztathat, hogy jobbá tegye az országát, de nem lesz könnyű dolga” – véli Rodríguez. Művével akarja felhívni a figyelmet arra, hogy a világ „híján van a hősöknek. Kétségtelenül szükséges a változás.”

Obama új lélegzetvétel lenne az USA-ban már nyolc éve meghonosodó politikai hatalom után. Rodríguez világosan kifejti, miért döntött úgy, hogy Európából küldi ezt az üzenetet: „A világ egyre zsugorodik. Mind egy hajóban evezünk. Ami az USA-ban történik, az a földkerekség többi részére is hatással van, mint ahogy az amerikai jelzálogválság is nagy csapást mért a világgazdaságra.” Ellentétben azzal, ami néhányak fejében megfordulhatna, az Expectationt sem a demokrata párt, sem más szervezet nem támogatja anyagilag. Kezdetben a tervezett költség mintegy 15000 euró volt, de végül a művész és társai csak 450 eurót tudtak összegyűjteni, további 6000 eurót pedig Rodríguez maga állt. „Elvégre válságban vagyunk” –tréfálkozik.

Sok más művéhez hasonlóan ez is rövid életű lesz. Létrejötte után pár nappal műholdfelvételeket készítenek róla, amik a Google Earth segítségével tovább éltetik a katalán fővárost ékesítő képet a virtuális térben. Rodríguez ezután Porto és Luxembourg felé veszi az irányt, és legközelebb egy ismeretlen emberről szeretne hasonló képet alkotni. Véleménye szerint „az átlagemberek az igazán fontosak”.

Az Obam-ruha

Meglehetősen zűrzavaros körülmények uralkodtak október 4-én Párizsban a Carrousel de Louvre-ban. Jean-Charles de Castelbajac tavasz/nyári kollekciójának bemutatóján Barack Obama arca állt a figyelem középpontjában. Az elnökjelölt képe egy szaténruha elején tűnik föl. A francia-marokkói tervező szerint az ezt mintázó 500000 darab flitter a politikusért lelkesülő embertömeget jelképezi. A ruha hátulján Martin Luther King politikai jelmondata: Van egy álmom olvasható egy „hamisíthatatlanul egyetemi plakát” formájában; jobb vállán Obama hajdani egyetemének jelvénye látható. „Csak hogy emlékezzünk arra, honnan jött” – véli az 59 éves divatikon, akinek Párizs központjában van butikja. A ruha nagyon szavazóbarát: a jobb kezet egy „igen”, a balt pedig egy „nem” feliratú kesztyű fedi – „ez csak nyilvánvaló”, teszi hozzá a JC/DC néven ismert tervező.

Az egyedi ruhadarab nem eladó (a gyártási költsége körülbelül 3000 euró lenne), a művészi önkifejezés eszköze. A demokratikus elnökjelölt „karizmája, a változás és a fiatalok melletti kiállása” oly mértékben „lenyűgözte” a tervezőt, hogy az izgalom hevében tíz nap alatt készítette el a ruhát Indiában. Ez a hozzáállás jellemezte akkor is, amikor 1997-ben párizsi látogatása alkalmából palástot tervezett II. János Pál pápának, amit egy muszlim nő hímzett. „Ez pontosan azt az igaz hitet tükrözi, ami ezt az embert övezte ”– idézi fel. Ezzel a már több mint egy évtizede történt politikai állásfoglalással Castelbajac visszautasítja a rá irányuló figyelmet. „Saját elgondolásomból dolgoztam a pápának. Boldog vagyok, hogy ez a ruha a tiszteletem jeléül szolgál, és bizonyítja a pápa melletti elköteleződésemet.” Emellett a legtöbb divattervezőt nem ihlette meg az elnökválasztás. „A francia emberek ritkán foglalnak állást. Közmegegyezésen alapuló véleményük van. De amit mondanak, az hatással van a világra. Manapság a divat sokkal több, mint kereskedelem és unaloműzés.”

Bár a ruhát kitörő lelkesedéssel fogadták a kifutón, Castelbajac sok felháborodott hangvételű levelet kapott Texas déli részéről, más helyekkel egyetemben. Vállrándítva jegyzi meg, hogy „az ostobaságra nem érdemes válaszolni”, de nagyon szeretné egyszer „Michelle Obamán viszontlátni azt az élénksárga ruhát”. A potenciális First Ladynek kellene megkapnia az öltözéket, de csak miután Katie Perry, az amerikai énekes viseli azt az MTV díjkiosztó gáláján november 6-án Liverpoolban. „Nagyon örülnék, ha egy fiatal művész is hordaná” – mosolyog Castelbajac. Az bizonyos, hogy a divattervező november 4-én, a választások napján kerülni fogja a párizsi bárokat, és hogy „lehetetlen, hogy ne Obama nyerjen”.