Ha nem rémlik semmi, klikk az előző bejegyzésre!

És ez mind nem elég. Egy újabb akadály gördült elénk, amikor kiderült, a Trinidadban kiadott dokumentumok nem feleltek meg a magyar szabályoknak, ugyanis azok nem tartalmazzák anyám nevét. Így kénytelenek voltunk ismét csalódottan távozni, és kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, hogy - bármennyire is szeretnénk - Magyarországon nem fogunk tudni összeházasodni. Megfogadva az anyakönyvvezető tanácsát a Főpolgármesteri Hivatalhoz fordultunk. Ott sem volt jobb a helyzet, míg végül az ügyintéző felvetette miért nem külföldön házasodunk össze, ahogy a legtöbb külföldi teszi...Hogy miért? Egyszerűen azért, mert a feleségem családja itt él és mi szerettük volna - tényleg-, hogy ők is tanúi legyenek az eseménynek.

Ismertünk egy Magyarországon élő párt, akik közül a feleség magyar, a férj pedig szintén karibi volt. Viszonylag gyorsan sikerült beilleszkedniük, így számunkra igazi hősöknek tűntek. Mikor megkérdeztük tőlük hogyan csinálták, tudjátok mit mondtak? Mivel Magyarországon lehetetlennek tűnt, Las Vegasba utaztak és Elvis templomában házasodtak össze.

Mivel a tapasztalatok azt mutatták ahány hivatal annyi szokás, tettünk egy utolsó kísérletet és felkerestünk egy másik kerület polgármesteri hivatalát. Sajnálatos módon ugyanazzal a problémával találtuk szembe magunkat – az okirat-kiadás eltérő szabályai miatt itt sem felelek meg az otthon beszerzett papírjaim.

Közben lejárt a vízumom, ezért úgy döntöttünk az ígéret földjén, az Amerikai Egyesült Államokban házasodunk össze. Megpróbáltunk előzetesen tájékozódni, milyen dokumentumokra lesz szükség, de ezzel kapcsolatban még a nagykövetségen sem tudtak információval szolgálni. Felfegyverkezve a különböző családi állapotunkat és a büntetlen előéletet igazoló papírokkal ellátogattunk a Daytona Beach-i városházára. Felkészülve a legrosszabbra, rémülten tettük fel a nagy kérdést: mire van szükség, hogy házasságot köthessünk? Mire a hölgy mosolyogva vágta rá: az útleveleikre és egy 123 dolláros díj befizetésére. Aztán azt is megkérdezte voltunk-e már házasok. Ebben már volt némi rutinunk, gyorsan előkaptuk a családi állapotunkat igazoló papírokat. Ez után jött a legmegdöbbentőbb fordulat. Közölte, hogy a papírokra semmi szükség, elegendő, ha kijelentjük nem nincs házastársunk. Egyszerűen nem akartuk hinni a fülünknek. Kihasználva a döbbent csendet felajánlotta, hogy akár azonnal meg is tarthatjuk a ceremóniát. Ettől aztán még inkább elállt a lélegzetünk, aztán végül abban maradtunk keresünk egy későbbi időpontot, hogy alkalomhoz illő öltözékben térhessünk vissza. A korábbiakból kiindulva, távozás előtt arra azért még rákérdeztünk, nem kell-e esetleg tanúkat hozni magunkkal. A kishölgy kedvesen vágta rá a megsemmisítő választ: – 'ugyan már, erre semmi szükség.'

Szóval egy hét múlva a házassági jog vaskos kötetének átolvasása után végül átvágtuk a gordiuszi csomót és egybekeltünk. Az eseményen csak a feleségem és én, valamint a szertartást végző hivatalos személy volt jelen. Ami még megdöbbentőbb, hogy azonnal megtarthattuk volna a ceremóniát mindenféle előzetes bejelentés nélkül, holott a floridai illetőségű állampolgároknak 3 nap a kötelező várakozási idő...
Hihetetlen.

Folytatása következik...

Írta : Oosi