Magyarországról jöttem, mesterségem címere...

Nos, én bizony továbbképződni jöttem ide. Három nap kemény munka vár rám. De erre egyelőre nem is tudok gondolni, hiszen a csomagom csak nem akar felbukkanni a szalagon, pedig a kézipoggyászba csak egy pulcsit csomagoltam, szóval ha netán a bőröndöm épp Isztanbul felé tartana, akkor bizony nagy bajban vagyok. Bááár a kézipoggyászban van a csokim és a könyvem, szóval talán mégsem lenne akkora tragédia. A Hello Kitty-s bőrönd már hatodszorra megy körbe, mikor végre megtalálom az enyémet is, és immár teljes nyugalommal fészkelem be magam a párizsi gép érkezési kapujával szemben.

Először Pedrot szúrom ki: kicsit rövidebb haj, annál több szőr az arcán. Elé toppanok, megrémül, aztán felismer és megölel. Hurrá, itt az egész RCE! A bemutatkozás nem megy simán, ez a szó eleji csé cével és s-sel sokakon kifog. Fernandotól kapom az eddigi legérdekesebb próbálkozást: Priscilla. Tíz perc után beadom a derekam, hívjatok Budapest Girl-nek!

Délután buszra szálltunk, hogy három órán keresztül élvezzük az olasz autópályák minőségét (és a sofőr roppant imponáló vezetési stílusát). Minden igyekezet ellenére úgy látszott, lekéssük az utolsó hajót a szigetre.

Honfoglalás, szúnyogok és pasta

A kulcsátadás boldog pillanatai után negyedmagammal elfoglaltam az étkezőtől legtávolabb eső szobát, azon belül pedig az egyik emeletes ágy alsó részét. Felettem Sara aludt, a másik ágyon Marysia és Juliette osztozott. A nagyjából 45 percnyi szabadidőt mindannyian arra szerettük volna fordítani, hogy lemossuk az út porát. És most őszintén: egy zuhanyzó, négy lány – ki remél ilyen szituációban sikeres kimenetelt? Mert én nem voltam bizakodó, mégis kellemesen csalódtam: a vacsorára pontosan (és tisztán) érkeztünk. A szúnyogok már vártak minket.

Három nap kemény munka

Az éjszakába nyúló ismerkedés után nem volt könnyű időben felkelni, de a reggeli gondolata motiváló volt. Azonban maga a reggeli már kevésbé: apró kétszersült, keksz, mini croissant, és annak, aki még időben érkezett: sajt, sonka és valami elképesztően sótlan, vékonyra szeletelt kenyér. Viszont a forrócsoki kárpótolt mindezekért (na de hol voltak a félliteres bögrék?). Minden további reggel is így kezdődött, workshoppal folytatódott, amiket egy kiadós ebéd (csakisapasta) erejéig megszakítottunk, hogy újult erővel lássunk munkának. Biztos a pasta a válasz az olaszok energikusságára, de úgy hiszem, a hazaérkezésem utáni hetekben nem főzök tésztát (egy szálat se!)
A szombat reggeli hivatalos bemutatkozáson tettem még egy próbát a nevem kiejtésével kapcsolatban, bár a „versenyt” úgyis Ole nyerte: az ő nevét legalább hatféleképpen lehet ejteni, és mindegyikre hallgat. - Magyarországról jöttem, mesterségem címere… a budapesti csapat tagja, immár tíz hónapja. Ennél többet felesleges is lett volna mondanom, hiszen előző este már minden „első randis” kérdésre válaszoltam.

Juss vissza Rómába a szintidőn belül!

Hétfőn négyen hagytuk el a szigetet: Nabeelah Mauroval még ebéd előtt távozott, nekik aznap este volt egy-egy járatuk, Luisnak és nekem pedig kedden reggel, úgyhogy mi csak délután indultunk el, sűrű búcsúpuszik, illetve -kézfogások közepette. Alex bedobta magyartudását egy puszi cica! erejéig, Monika pedig leírta nekünk a menetrendet: fél hatkor a hajóval kijutunk a partra, ott vár egy taxi, ami elvisz minket a vasútállomásra, ahonnan hatkor indul egy vonat, majd néhány átszállás után háromnegyed kilencre Rómában leszünk, s nekem még lesz egy vonatom a reptérre.

Ugyan a hajó fél hatkor valóban megérkezett, de csak hatkor indult vissza, így amikor partot értünk San Felicianoban, nem találtuk a taxit. Luisnak hála (meg annak, hogy beszél valamennyit olaszul) kiderítettük, hogy a faluban nincs taxi, ám van egy busz (valahol, valamikor) a vasútállomásra. További fél órába került, mire megtaláltuk, honnan és mikor megy a busz, és hogy hol kapunk jegyet. A vasútállomáson fél órán belül volt vonatunk, hozzá csatlakozás Rómába, szóval úgy nézett ki, minden rendben lesz. Természetesen ez nem így alakult. A csatlakozó vonatunk 25 percet késett, kezdtem otthon érezni magam. Megvacsoráztunk, vacogtunk, és próbáltunk azzal vigasztalódni, hogy másnap otthon leszünk és kipihenjük ezt az egész kalandtúrát. Beszélgettünk még kicsit angolul, kicsit spanyolul, kicsit a suliról, kicsit a spanyol/magyar szokásokról, és nagyon sokat a szúnyogokról. Végül 20.48 helyett 23.30-ra értünk Roma-Terminibe, itt elváltak útjaink. Nekem már nem volt vonatom Fiumicinoba, így taxival száguldoztam az olasz éjszakában, hogy a következő 6-7 órát a reptéren töltsem.

Happy landing

Visszafelé okosabb voltam, nem csekkoltam be és nem törtem magam azon, hogy első legyek a beszállásnál.
Másoknak ez igazán tönkretette a reggelét, ásítozva figyeltem, ahogy marják egymást, és látványosan, centinként tologatják egyre előrébb a csomagjaikat.
Nevető harmadikként az utolsó előtti sorban foglalhattam helyet, végignéztem a napfelkeltét,
és alig másfél óra múlva már a MÁV Zrt. semmihez sem fogható szolgáltatásait vettem igénybe.

Az elmaradhatatlan csoportkép:

Fotók: Sara Domínguez Martín, Erika Lastovskyte, Major Csilla, Fabien Champion, Matthias Jekosch.