Egy biciklis csenget rám, miközben a Szabadság híd díszes tornyait és az őket összekötő kis hídon elhelyezett címert szemlélem, mire gyorsan félre állok az útból. Itt kezdődik a Duna menti világörökség, mely az Erzsébet hídon és a Lánchídon túl egész a Margit hídig tart, ahol az egykori Nyulaszigete kettéválasztja a folyót. A budai hídfőhöz érkezve vetek egy pillantást a gyógyfürdővel egybeépített Gellért Szállóra és az előtte álló kútra, amely szimbolikusan Budapest nagy múltú gyógyfürdőit táplálja. Majd nekivágok a Gellért hegynek. A síkvidéki Pesthez szokott tagjaim még meg sem érezték az emelkedőt, máris pihenőt tartok, de csak hogy megnézzem a Sziklatemplomot, néma csendben bejárjam fehérre festett, virágokkal, színes üvegablakokkal és bronzszobrokkal díszített üregeit, ahol egy-egy hívő halkan mormolja az Üdvözlégyet.

A „hegyet” – mely csupán 140 méterrel magasodik a Duna, 235 méterrel a tenger szintje fölé – behálózzák az utak. Kedvünk szerint válogathatunk a lépcsők, az aszfalt utak és a vállalkozó kedvű kirándulók s az esővíz által kialakított ösvények közt. Az egykor szőlő borította lejtőkön ma változatos növényvilág él, a fügétől a tölgyön, mandulán, hárson át a különféle fenyőkig.

A Citadella előtt elhelyezett, 1947-ben emelt Szabadság szobor (A szerző felvétele)

Kedvem volna újra gyereknek lenni és meghódítani az alacsonyan szerteágazó fák törzseit – melyeket mintha csak mászásra teremtettek volna –, felkapaszkodni a hosszú csúszdákon, hogy aztán lecsússzak rajtuk, rohangálni a Citadella falai alatt elterülő hatalmas réten, vagy beülni a sok kis játszótér egyik hintájába.

Egy idősödő, de annál fittebb úr halad el mellettem gyaloglóbottal a kezében, amint egy újabb lépcsősorhoz érek. Már nincs messze a hegytető! Meglátom a parkolót. A kilátónál mintha lengyelül magyarázna egy idegenvezető, feltűnnek a Budapest feliratú pólókkal és kézzel festett kerámiákkal megpakolt standok is: megérkeztem a Citadellához! A sorompó előtt egy emeletes turista buszból kialakított büfé parkol, a fal mentén 1850 és 1945 között készült fényképek az egykori Budát és Pestet mutatják be. Több fotó a mai budapesti világörökség részeinek korábbi állapotát örökítette meg, például a dunai látképet, a Budai Várat, a pesti oldalon fekvő Magyar Tudományos Akadémia épületét, az Andrássy utat, a Gellért Szállót.

A „citadella” szó az olaszból jön és erődöt, fellegvárat jelent. Valószínűleg puszta véletlen, hogy a Gellért-hegyi épp Emanuel Zitta (német kiejtés szerint „Cita”), osztrák hadmérnök tervei alapján készült. Az 1848-as szabadságharc leverése után merült fel, hogy a Gellért-hegyen nagyobb erődrendszert építsenek ki – melyből végül csak a Citadella készült el, 1850-54 között. Hadi célokra azonban – eredeti formájában – ezt sem használták soha. Az építmény egyik részében ma szálloda működik, a másikban múzeum.

1200 forintos belépőjegyemmel a zsebemben – melyet csak azért kellett megváltanom, mert rég elmúltam tizennégy – először az udvaron sétálok körbe. Az erőd falai mentén vitrinek mesélnek a Gellért-hegy történetéről. Az időszámításunk előtti első században itt élt eraviszkuszokról: a kerámiakészítésben és fémművességben jártas kelta törzsről. Az őket meghódító rómaiakról, akik őrtornyokat építettek a környéken, hiszen itt húzódott a Duna mentén a limes, a hatalmas ókori birodalom határa. Külön kiállítás ékelődik be Szent Gellértről, a velencei patrícius családból származó püspökről, akit Szent István király bízott meg a csanádi egyházmegye megszervezésével. Gellért 1046-ban vértanúhalált halt a később róla elnevezett hegyen: a Vata vezette pogányok ölték meg, testét pedig a sziklás, Duna felőli oldalon a mélybe vetették. Akkoriban még Kelen-hegynek hívták a magaslatot, a lábánál elterülő település, Kelenföld után. A Gellért-hegy elnevezés csak a tizenötödik században vált általánossá. A Budát közel másfél évszázadig (1541 és 1686 között) a kezükben tartó törökök Gürz Eliász hegyének nevezték és a környék gazdag hőforrásait kihasználva fölvirágoztatták a helyi fürdőkultúrát. A tizenhetedik században boszorkányok gyülekezőhelyének hitt Gellért-hegyen a tizenkilencedik század végén felhagytak a szőlőműveléssel, fákkal ültették be és parkká alakították.


Fotó: http://habostorta.hu/hu/habostorta/cikkek/minden-mas/nem-muemlek-a-citadella

Míg a Citadella egyik kiállítása szabad téren, a másik a föld alatt helyezkedik el: egy második világháborús bunker, ami egyenruhás viaszfigurákkal és fényképekkel mutatja be a főváros helyzetét a háború idején, a szovjet csapatok megjelenésétől a város határában a zsidóüldözésen át nyilas vezetők kivégzéséig. 1943 januárjában született meg a döntés egy gáz- és bombatámadások ellen védhető, vezetési pontként használandó légvédelmi erőd és egy légvédelmi lövegekkel felszerelt betontorony építéséről. De akárcsak az eredeti Citadella esetében, a terv csak részben valósult meg: az erőd nem készült el teljesen, a torony építését pedig el sem kezdték. 1944 nyarán valószínűleg a német légierő valamely vezetési szerve is a bunkerbe települt.

A tűző nap után jól esik a bunker kellemesen hűvös levegője, ez az érzés azonban, minél több időt töltök odalenn, annál inkább borzongássá válik. Rideg szürke falak, a talaj beton, felszórva kaviccsal. Nyoma sincs annak a kissé félelmetes, de kellemesen izgalmas hangulatnak, amit régi várak, erődök föld alatti folyosóin érezni. Ez a hely olyan, mint egy gyéren megvilágított pince – négy-öt méter magas plafonnal. A vasbeton falakból kilátszanak a rozsdás rudak s a mennyezetről is fél méter hosszú rozsdás darabok merednek alá. Akaratlanul az jut eszembe, nem fog-e rám dőlni ez az építmény? Vízcsobogás, néhol mintha fehér cseppkőszerűségek lógnának, itt-ott a falat is bevonja ez a furcsa fehér réteg.  Egy nagyobb terembe lépek, és – először, de nem utoljára – megijedek az ott álló egyenruhás fegyverestől. Nyugalom, csak egy viaszbáb! De hiába nem igaziak, a borzongás újabb pici hulláma fut át rajtam, valahányszor meglátok egy SS egyenruhás légi igazgatót, egy magyar csendőrt vagy csak egy fehér köpenyes SS orvost a betege mellett, komódján „véres” ronggyal. (Hogy várhatták bárkitől, hogy ilyen helyen meggyógyuljon, mikor pusztán itt élni lelki beteggé tehette az embert?) A figurákon és a lőszerraktáron túl képek következnek: civilek az óvóhelyen, katonai vezetők, romos épületek – a leszakadt Lánchíd – és sok-sok halott. Légyzümmögés, léptek csörgése töri meg időnként a csendet. Megrezzenek, de ahogy ott suttognak mellettem, a puszta tény, hogy nem vagyok egyedül, nyugtatóan hat. Az erőd alsóbb szintjén még néhány fotó: gyerekek, akiknek a háború elvette a gyerekkorát – a szüleit, az életét.

Végre kiérek a fényre, a melegre. A bunker bejárata mellett még utánam néz egy egyenruhás az őrbódéjából. Leülök egy padra a napon, a langyos kavicson melengetem a talpam és bekapok egy cukrot, hogy belül is felmelegedjek. 

Mielőtt lebaktatnék a hegyről, még egyszer megcsodálom a kilátást: egész Budát és Pestet belátni innét! Lefelé sétálva az aszfalton egy virtuóz fuvolista játéka üti meg a fülem. Még beköszönök a sziklás oldalt őrző óriási Szent Gellért szoborhoz, vetek egy pillantást a főlépcsőnél csobogó vízesésre és a Rudas fürdő mögött felszállok a buszra, hogy az Erzsébet hídon át visszavigyen a pesti oldalra.

Kilátás a Gellért-hegyről – A Lánchíd és a Margit híd között fekvő kupolás Parlament is a világörökség része. (A szerző felvétele)

 

További információk itt:
http://www.vilagorokseg.hu/portal/helyszin.php?idt=20070131183840