A Via Ostiensén mindenki próbál láthatatlan maradni. Az olasz fővárosban élő afgán menekültek többsége nehezen találja a helyét, így van ez már évek óta. Még nehezebb itt is maradniuk, pontosabban szólva letelepedniük. Például 2009. április 15-én a DHR (Orvosok az Emberi Jogokért) által felállított kék sátrak önkéntelenül is az egyik menekülttáborra vonták a rendőrség figyelmét. Nem sokkal később a tábor összes lakójának ki kellett onnan költöznie.

Közös sors

„Itt kell maradnom, amíg el nem bírálják a kérelmemet.” Samadali és társai mind ugyanarra várnak. Nappal négyes csoportokban ülik körül a kiürült sörösüvegeket és használt zsebkendőket a Piramide metrómegállóban, a B vonalon Laurentina felé. Pashto nyelven beszélnek (az afgán pashtun népcsoport által használt nyelv), és gyanakodva figyelnek mindenkit, aki közelebb merészkedik hozzájuk. Vannak köztük nagyon fiatalok és idősek is, de közös bennük az, hogy mindannyian menedéket keresnek. „El szeretnék menni innen, de nem lehet. Csak Görögországban fogadtak be, de nem maradtam, mert nem boldogultam ott. Nem kaptam munkát. Itt legalább nem vagyok tétlen, az egyik barátomnak szoktam segíteni. Nem maradhatok, de nem is mehetek el. Egyáltalán nem akarok visszamenni Athénba. És most már Kabulba sem térhetünk vissza, pedig ott születtem én is.” Többé-kevésbé mindenki hasonló problémákkal küzd, a panasz hangjai egy szólamot alkotnak. A történet mindig ugyanaz: az afgán menekültek Iránon, Törökországon, a tengeren és Görögországon keresztül végül Olaszországba érnek, ahonnan sokáig nem mehetnek tovább.

A menekültek nem emberek

afgna2

Görögországban a menekültek közül sokan még a szabadságuktól is meg vannak fosztva, nem kezdhetnek új életet máshol, még a többi uniós országban sem, mert a második Dublini Egyezmény alapján a menedékjogot az az ország bírálja el, melynek a menekült először átlépi a határát. Az afgánok esetében ez az állam Görögország. Bár csak Görögországon keresztül juthatnak el az Unióba, a legtöbben más utat képzelnek el maguknak. „Nem tudtam, hogy eljutok-e egyáltalán Olaszországig, de ott találkoztam volna a bátyámmal, és azt sem tudtam, hogy kapok-e menedéket. Ujjlenyomatott vettek tőlem, holott én a boldogság és a biztonság reményében jöttem Európába. Magam mögött akartam hagyni az afganisztáni zavargásokat, ehelyett most is olyan, mintha börtönbe zártak volna. Ahogy korábban elmenekültem Ghazniból (Afganisztán középső részéből), eljöttem Athénból is” – vallja egy húszéves férfi. „Semmi sem változott azóta. Bárhová megyek, menekült vagyok, nem pedig emberi lény.”

Az állomáshoz egészen közel található az a tábor, ahol elszállásolják a menekülteket. A sátraik össze-vissza, egymásnak háttal vannak felállítva, és száradó ruhák választják el őket egymástól. Samadalit a szülőhelye körül húzódó Safed Koh hegységre emlékezteti ez a látvány. „Ez a darabka bőr, amit még otthonról hoztam magammal, nagyon sokat jelent nekem.” A Kabultól 200 km-re lévő Ghazni híres bőrdíszműveseiről, a Safed Koh hegység pedig mindig is jó rejtekhely volt, aminek előnyeit főleg a tálibok használtak ki. Még manapság is sokan hiszik, hogy Osama Bin Laden sohasem hagyta el ezt a területet.

Átutazók

A római Safed Koh hegység egy régi vasúti kocsi alatt, a vonatkerekek között fekszik. Lakói ugyanúgy próbálnak elrejtőzni, mintha Afganisztánban élnének. „Tegnap még egy fiú aludt a sátram mellett. Három hétig maradt, aztán elment. Egy másik központba vitték, mert még csak tizenöt éves volt.” Erre és valószínűleg a többi táborra is jellemző, hogy az ideérkezők nem maradnak sokáig. A lakók folyamatosan cserélődnek, ami lehetetlenné teszi azt, hogy valamiféle közösség kovácsolódjon belőlük. Alem gyakran jön látogatóba. „Nem az egyes emberek miatt jövök vissza – nagyon kevesen vannak, akik sokáig maradnak, ők is inkább idősebbek. Azért térek vissza mindig, hogy lássam, biztonságban vannak-e a társaim, és hogy meggyőződjek arról, hogy át tudják vészelni ezt az időszakot.” afgan3

Alem 15 éves volt, amikor Olaszországba érkezett. Szülei halála után jött el Afganisztánból, körbejárta Görögország déli részét, a Peloponnészoszi-félszigetet, és mindössze két napot töltött el az Ostiensén. „Aztán gondozásba vettek. Politikai menedékjogot kaptam, de két évet kellett rá várnom, szörnyen hosszú idő volt. Annyira féltem.” Alem most könyvelést tanul Rómában, és sorsa olyan különlegesen alakult, hogy a La città dei ragazzi (A srácok városa) c. könyv is megörökíti majd. Eraldo Affinati öt élettörténetet ír le benne. „De én is le fogom írni az élményeimet. Szeretném kiadni a saját könyvemet.” Alem szája mosolyra húzódik. Samadali egy gyűrött újságcikket vesz a kezébe, amit egy évvel ezelőtt vágott ki egy napilapból. „Látod? Olvasd csak el. Ismerem ezt a fiút, ugyanabból a faluból jött, mint én. Egy teherautóra kapaszkodott fel, úgy jött át Görögországból Olaszországba. Erős karja van, azt meg kell hagyni.”

Későre jár, a tábor lakói saját sátrukba húzódnak vissza. Alem elköszön tőlük, néhányuknak a nevét is tudja. „Úgy bánnak velük, mint a csavargókkal. El akarják üldözni őket, szeretnék, ha hazamennének, vagy ha másra sózhatnák őket. A tábor határai folyton változnak, a lakók pedig szétszóródnak. Nincsenek könnyű helyzetben: túlélték a háborút, és egyikük sem menne vissza Afganisztánba, még kis időre sem. Ugyanakkor nem tudják, mi lesz velük holnap, hol találnak majd szállást. Amíg várakoznak, el kell bújniuk, és egy helyben kell maradniuk. De néha az egy helyben várakozás a legtöbb, amit remélhetnek, mert jobb menekültnek lenni egy biztos helyen, mint folyton úton lenni.”

http://www.cafebabel.com/eng/article/31487/italy-greece-refugee-afghanistan-testimony-welcome.html

Fordította: Ballai Mária

SzerzŐ: Maria Cerino ©Guy Ferrandis Kép: