Taxik várakoznak a porban az észak-tiranai vonal végállomásán, Kinostudionál ('mozistúdió'). Egy régi kamion Hannoverből Osram égőket reklámoz. Itt bukkanhatunk rá a régi albán filmstúdióra, aminek főépületét cizellált pillérek és klasszikus szobrok díszítik. Különböző mozi- és Tv-társaságokat működtetnek innen, a Marubi Film- és Multimédia akadémiával együtt - egy olyan intézménnyel, ami nyílt konfliktusba keveredett az állammal. Tavaly nyár óta tovább növekedett a feszültség és vádaskodásra , vitákra is sor került. Az akadémiához való eljutást most egy elbarikádozott útlezárás nehezíti, és a kapukon túli területet biztonsági őrök cirkálnak az akadémia által létrehozott szoborkertben. Kujtim Cashku, az akadémia egyik filmkészítője és rendezője válaszolt a kérdésre, hogy kibérelhető -e ez a kis darab föld. Az 59 éves férfi ellenezte az ötletet. A nemrég menesztett albán kulturális miniszter szerette volna ideköltöztetni a Top Channel nevű tévéadót a városközpontban lévő Enver Hoxha piramis tetjéről. "De miért pont ide", tiltakozott Cashku teljes joggal, "mikor annyi üres telek van? Miért kellene egy kertnek eltűnnie és nem a rengeteg kihasználatlan tarlónak?"

Tirana2

Az utat elzáró kordon mellett az akadémia egy hosszú transzparenst helyezett el, melyen az állami erőszakot mutatják be, amivel a diákok és a tanárok a tiltakozó demonstrációk alatt összecsaptak. Cashku állítja, hogy elegendő forrásanyaga van ahhoz, hogy filmet készítsen a témáról. És szerinte”a képek ereje” a Marubi Akladémia oldalán áll. A legrosszabb, hogy a lezárás még mindig a helyén van, mikor idén októberben, ezen a héten kerül megrendezésre a negyedik nemzetközi embeti jogi filmfesztivál. A pirosra festett főépület mellett, ami korábban a nemzeti filmstúdiónak adott otthont, látható a fesztivál hatalmas posztere és néhány elhagyatott fém lelátó. A filmkészítő számára ez szimbolizálja, hogy mennyire érdekli az államot a kultúra és a művészet.

Biennálé a hotelben

A Kinostudio végállomás a város peremén található. Kicsit még távolabb, egy sikló kapaszkodik felfelé a Daiti hegy erdejében. A városközpontban a Dajti Hotel volt az, amit a kommunista időszak alatt a gazdag látogatók és a külföldiek számára fenntartottak. 2002-ben bezárták, és ezután hamar ki is fosztották. Minden próbálkozás az épület megszerzésére kudarcba fulladt. Végül a Tiranai Nemzetközi Kortárs Művészeti Biennálé (Ticab) negyedik inkarnációja szerezte meg a terepet 2009 júniusában. Teljesen üres térről lévén szó, jól megfelel egy ilyen típusú művészeti bemutatónak: 2009 október 29-én, a Feedback ’89 című filmet vetítették le itt a német kulturális heteken. Most a külügyminiszter szeretne irodát létrehozni a Dajtiban, amit a biennálé egyik munkatársa hevesen ellenez. Azt mondja, kár lenne. „A Ticab nem csak azt tette lehetővé, hogy kortárs műalkotásokat állítsunk ki itt, hanem egy olyan épületnek is bemutatkozási lehetőséget biztosítottunk, ami még az olasz megszállás, a fasiszta éra alatt épült az 1930-as években, és tele van emlékekkel és mondanivalóval.” Idén a biennnálén kiállító néhány művész is beépítette munkájába a hotel relikviáit: láthatunk impozáns, törött panelekből épült szobrokat, rajzokat papírkupacok mellett, törött WC-ajtóra vetített képeket. Fekete pókhálók „díszítik” a báltermet. Az épület állapota jól tükrözi a városét, ami nagyra vágyik, miközben fáradt, elnyűtt utcákon jár. A művészet itt a kortárs gazdasági életre utal – csak más városi terekben: az USA elhagyatott bevásárlóközpontjaira, kínai kóborkutyákra.

Lusta vasárnapok

Több az élet Tirana piacterén, mint a bevásárlóközpontjaiban. A város fő tereit a fasiszta korszak olasz építészete jellemzi. A láthatáron új, nyugati stílusú üvegépítmények adnak otthont luxusüzleteknek, távol a városközponttól. Az óvárosban templom épül. A legtöbb kirakatban neonreklámok lógnak. Egy nagyobb bevásárlóközpont homlokzatán –a télen-nyáron egyformán gyakori áramszünetek ellenére- hatalmas kivetítők. A város déli részén, az egyetem és művészeti iskola mögött található egy alhanyagolt park, közepén mesterséges tóval. A francia és olasz számüzetésben lévő szerző, Ornela Vorpsi ír róla 2004-es regényében, Az ország, ahol senki sem hal meg-ben, ahol nők gázolnak a vízbe. Gyönyörű nők lehettek, mert a debütáló regény szerint prostitúcióval is meggyanúsították őket. Egy kis, piros amfiteátrum csillog nyers, szovjet építészeti bájjal. Vasárnaponként tizenévesek és családok csellengenek itt és érzik jól magukat. Egy forgatócsoport irányítja a reflektorfényt egy sötéthajú, laptopos nőre. Hét közben itt van még az útlevelek problémája, amiket a nagykövetségek mögötti sikátorokban próbálnak megszerezni. Csoportok verődnek össze, a rendőrség próbálja elkerülni a zavargást, a nagykövetség egyik dolgozója pedig csendre kéri az embereket. Ezek az emberek el akarják hagyni az országot, de ehhez először engedélyre van szükségük. Ki nem állhatják, hogy semmit sem tudnak az átláthatatlan procedúráról. Tiranában nincs helye a kortárs művészetnek, mozinak vagy úgy látszik, az emberi jogoknak sem.

Fordította: Tóbiás Kinga

Írta: Jorn Ebner

Képek:©Jorn Ebner Link: http://www.cafebabel.co.uk/article/31835/tirana-marubi-academy-biennial-visas-ornela-vorpsi.html