Charlotte Lajoux: Közel 50 iráni újságíró van börtönben

2009 júniusában az iráni választásokon Mahmoud Ahmadinejadnak, az akkori elnöknek sikerült megszereznie a szavazatok 66,6%-át, így meghosszabbíthatta mandátumát. Miféle választás volt ez? Rossz viccnek inkább megfelelne… Az eredmények kihirdetése óta egyre többen szólalnak fel a legális választást helyett történt komédia ellen. Külföldi megfigyelők nem vehettek részt az eseményen, néhány urna tömve volt, míg másokat elloptak, valamint egyes falvakban 100%-os volt a részvételi arány… a szemtanúk beszámolói alapján nincs kétség afelől, hogy csalás történt. Kiszivárogtatott minisztériumi források szerint a reformista jelölt, Mir Hussein Moussavi végzett az első helyen a szavazatok 45,2%-ával; őt a szintén reformpárti Mehdi Karoubi követte. A végül megválasztott elnöknek viszont csak a harmadik hely jutott, a szavazók mindössze 13,6%-a támogatta őt. A hivatalos eredményhirdetés után több millióan vonultak az utcára, hogy kifejezzék nemtetszésüket. A plakátokon mind angol, mind perzsa nyelven a következő volt olvasható: „Hová lett a szavazatom?”. A felháborodott szavazók mellé álltak az országból száműzött irániak is, akik szintén erre a kérdésre követelnek választ.

Szolidaritást várunk a Nyugattól

Az európaiak sok mindent mondtak és hallottak ezzel a választással kapcsolatban. Az iráni ügyvédnő, Shirin Ebadi szerint a tüntetések kezdete óta a kormány két külföldi médium – a Voice of America és a BBC – tevékenységét is ellehetetlenítette. „A külföldi tudósítókat hazaküldték. Azok sem továbbíthatnak semmilyen információt, akiknek sikerült az országban maradniuk. Iránban nagyon erős a cenzúra. A Reporters Without Borders szerint Iránban börtönzik be a legtöbb újságírót.” Legkevesebb 47 újságíró ül jelenleg rács mögött. Az Újságírók Védelmi Bizottsága (CPJ – egy amerikai civil szervezet) szerint 1996 óta Irán kivételével egyik országban sem kerültek ilyen sokan börtönbe. Azok a tiltakozók, akik a kormány szerint „veszélyeztetik az állam biztonságosságát”, szintén börtönben vannak. Shirin Ebadi szerint ebben a közegben „az iráni fiatalság az új technológiák révén forradalmasíthatja a szabad újságírást. Csak nekik köszönhetjük, hogy az országon kívülre is jutnak el információk.” Az ügyvédnő egy iráni, emberi jogokat védő szervezet vezetője, mely a politikai foglyok kiszabadításáért küzd. Szülőhazájában 2008 decemberében betiltották ezt a szervezetet.

A zöld szín a szabadság és egyben az iszlám szimbóluma. A semmibe vett elnökjelölt, Moussavi is ezt a színt választotta magának. Ez a szín hódítja meg lassan egész Iránt, és kitörölhetetlen nyomokat hagy maga után. Az iráni nép nagy megfontoltság mellett tesz tanúbizonyságot ebben a harcban: nem a demokráciát követelik, és nem szegülnek ellen a hatalomnak. Egyszerűen csak azt szeretnék elérni, hogy hangot adhassanak a véleményüknek, és hogy ne vegyél el tőlük azt a jogot, hogy szabadon választhassák meg a vezetőjüket. Az irániak csak azt akarják, hogy semmisítsék meg a választás eredményeit. A politikai-vallási rezsimet belülről is kritikával illetik, egyesek tiltakoznak a választási csalás és a tüntetőkkel szemben alkalmazott erőszak ellen. Montazeri, az egykori reformpárti ajatollah egyenesen úgy nyilatkozott, hogy a választási eredményeket „épeszű ember nem fogadhatja el.” Mindezek ellenére Shirin Ebadi nem szeretné, ha más államok beavatkoznának Irán belügyeibe. „Szolidaritást várunk a Nyugattól. Érjétek el azt, hogy a kormányotoknak ne csak Irán atomügyeiről legyen véleménye, hanem az emberi jogok semmibevétele ellen is emeljék fel a szavukat.”

Kilátások

Az utóbbi nyolc hónapban nem csökkent az emberek ellenállása, de az ellenük alkalmazott erőszak és az elnyomás sem vesztett erejéből. A kormányellenes tüntetéseket betiltották, így az ellenállási mozgalom igyekszik kihasználni a fennmaradó lehetőségeket, hivatalos vallásos ünnepekkor hívja utcára az embereit. Senki sem tudja, mi lesz a sorsa a választások utáni tiltakozásoknak, az azonban bizonyos, hogy ha továbbra is folytatódnak, „az ellenállás nem szűnik meg egyhamar” – véli Azadeh Kian-Thiébaut társadalomkutató. „Az 1979-es iráni forradalom három év tiltakozás után robbant ki.” A kormány saját sírját ássa azzal, hogy nem hallgatja meg az állampolgárokat. Ebadi szerint „az emberek fáradtak, és nincs semmi vesztenivalójuk. A kormány már mindenüket elvette, oda a büszkeségük, a történelmük és a jogaik.” A választási csalás és az, hogy a kormány erőszakkal válaszol a legitim és békés tüntetésekre, diktatúrához és nem köztársasághoz teszik hasonlóvá Iránt. Ahogy a Párizsban élő iráni száműzöttek mondják: „semmi sem lesz már ugyanaz”.