Legyen az nemi erőszak vagy csonkítás, a horror filmekben mindent meg lehet mutatni; ez egy felforgató műfaj, ami az elviselhető határait kutatja.” Franco Calandrininek világos elképzelései vannak erről a különös műfajról, s mi semmit nem hallgatnánk jobban. Végtére is, ő az október 26-31. között tartandó Ravenna Rémálom Filmfesztivál rendezője, mely az egyik legfontosabb rendezvény Olaszországban. Párizsi külvárosi kölykökből rendőröket támadó zombik lesznek, egy orvos emberi százlábút alkot azzal, hogy összevarr három turistát, s Szerbia egy vérből és szexből álló üstté redukálódik azzal a céllal, hogy elítélően nyilatkozzon az „állami zsarnokságról”; három új európai produkció, amelyek megfeleltek a követelményeknek és megjárták a fesztiváli körforgást. Végtére is, ez az a szűrő, amelyen keresztül a horror mozi a társadalomra és annak drámáira reflektál… ugye?

The Horde (A horda) (2009), Franciaország

A The Horde egy, a képernyőn zajló csata zombik, rendőrök és gengszterek között, mely tartalmazza a legtipikusabb műfaji kliséket: a kitaszítottak felveszik a halhatatlan formáját és így küzdenek a fennálló rend ellen. Ebben a filmben lázadók a párizsi külvárosokból. Az első-filmes Yannick Dahan és Benjamin Rocher olyan horror terméket alkottak, amelyet könnyű terjeszteni. Újabb bizonyítéka a francia mozi életerejének az utóbbi években, mely olyan filmekkel járult a „torture porn” arculatához, mint a Frontiére(s) (2007), Xavier Gens alkotása, Pascal Laugier Martyrs (2008) című műve és az Alexandre Bustillo és Julien Maury rendezte Á l’intérieur (On the inside, 2007). „Az olyan országok, mint Franciaország, Spanyolország és az Egyesült Királyság termelik a legjobb filmeket” – mondja Calandrini. „Azért, mert több pénzük van.” A több pénz több filmet jelent és magasabb átlagú minőséget, ami pontosan az ellentéte annak, ami Olaszországban történik. „Rossz formában vagyunk”, folytatja Calandrini. „A közönség előítéleteket táplál az olasz horror film irányába, a producerek nem invesztálnak bele, mert félnek a veszteségtől, és így az eredmény nagyon kevés film és alacsony minőség.”

The Human Centipede (Az emberi százlábú) (2009), Hollandia

A holland rendező Tom Six The Human Centipede című alkotása kapta a legjobb fimért járó kitüntetést a 2009-es ravennai Rémálom Fesztiválon, mely egyike a sok díjnak Észtországtól Los Angelesig. Az összegzést olvasva érhető, miért… Az őrült Dr. Heiter egy nyugalmazott sebész, sziámi ikrek szétválasztásának specialistája. Fogságba ejt három turistát, mielőtt összevarrja őket, és létrehoz egy százlábút egyedi emberi emésztőrendszerrel. A rendező a film ötletét onnan szerezte, hogy egy gyermekmolesztálóról szóló tudósítás megtekintése után arra gondolt, a legjobb büntetés az lenne az illető számára, ha a száját hozzávarrnák egy elhízott kamionsofőr hátsó feléhez… Ezt követte a megvilágosodás: egy emberi százlábú, melynek pontos, valósághű ábrázolásában egy sebész segített.

A klasszikus klisék újra felbukkannak: egy őrült doktor, egy náci, mindkét szimbólum a „náci kizsákmányolás” alműfajában gyökerezik, amely hihetetlen népszerű volt a hetvenes évek végén. A film nagyon nyers; egy horrorfilm tényleg bármit megmutathat, amit akar? „Egyszer kétségem támadt, miközben egy filmet válogattam a fesztiválra, ahol nagyon brutálisan megkínoztak egy kutyát” – helyesel Calandrini. „Aztán beszéltem a rendezővel, aki elmagyarázta, hogy azt szándékozta bemutatni, milyen messzire képes elmenni az emberi kegyetlenség. Úgy döntöttem, hogy jóváhagyom. A közönségnek mindig meg kell engedni, hogy megalkothassák a saját véleményüket.” Figyelem: a folytatás úton van…

A Serbian film (Egy szerb film) (2010), Szerbia

Srdjan Spasojevic első nagyjátékfilmje megjárta az európai fesztiváli körforgást, Brüsszelből, Londonból, Sitges-ből Bécsbe, mielőtt Ravennába érkezett. A film Milos, egy korábbi pornószínész történetét meséli, aki sokkoló erőszak forgatagában végzi, miután megpróbálja megmenteni a családját. A rendező politikai filmnek tartja, a szenvedés metaforájának, amelyet a szerb népre kiszabtak. „Ez egy olyan munka, amely a látható dolgok küszöbét feljebb emeli” – mondja Calandrini. 2009-ben Mladen Djordjevic-en volt a sor, hogy mesét mondjon a szerb rémálomról a The Life and Death of a Porno Gang című alkotásával. Az ország tele van tehát tehetségekkel? „Még ha ez egy nagyon jól kigondolt film is volt – vonja le a következtetést Calandrini – ők kivételnek számítanak. A táj keveset mutat Szerbiából. És nem hiszem, hogy a valódi áldozatok kínzását bemutató filmeket ténylegesen Szerbiában forgatták.”

Fordította: Hanák Judit, Budapest

Szerző: Marco Riciputi