Producer édesapával Ripstein először a reklámkészítésbe kóstolt bele, és csak azután tért át a forgatókönyvírásra.  Történeteire pedig nem lehet ráfogni, hogy sekélyes tündérmesék lennének. Legutóbbi filmje, a Las razones del corazon („A szív érvei”) 2011 októberében jött ki  Spanyolországban. Főszereplője, Emilia (Arcelia Ramirez), egy depressziós családanya, aki szívesebben tölti az idejét azzal, hogy titokban nyomoz szeretője után, minthogy a családjáról gondoskodjon. Mikor a férfi elhagyja, rájön, hogy az összes pénzét elherdálta, így minden tulajdonában lévő értéket lefoglalnak. Miközben kétségbeesetten járkál fel s alá koszos lakásában, rádöbben, hogy egyetlen kiútja az öngyilkosság.

„A közönséget kell legyőzni”

A fekete-fehér  film hangulata igencsak nyomasztó, teljes mértékben a nézőtől függ, hogy képes-e ezt értékelni. Persze ez csak akkor derül ki, ha lehetősége adódik megnézni… A filmet ugyanis mindezidáig csak Spanyolországban és Mexikóban mutatták be. A válság mindenhová begyűrűzött. „A filmekbe invesztálók fukarságát kell okolni” – panaszkodik a rendező. „A siker mindenekfelett a közönségen múlik” – szakítja félbe Paz Alicia Garciadelo, Ripstein felesége és egyben kollégája. „Ők az ellenség, amit le kell győznünk. A mozijegy a néző szavazata, amit bölcsen kellene használnia.”

Magány, bebörtönzés és őrült szerelem – főként e három fogalmat boncolgatja Ripstein. „Nem kell betegnek lenned ahhoz, hogy a betegségről beszélhess” – figyelmeztet.  „Úgy érzem, egyfajta átok ül a valóságon. Ez megijeszt engem, és visszatükröződik az álmaimban. Hogyan kellene felébrednem minden egyes nap, ha ezek az őrült álmok kísértenek? Filmeket készíteni olyan, mint felébredni egy rémálomból.”
Ripstein bevallja, hogy egyfajta vonzódást érez a gyilkos szerelem, a féltékeny prostituáltak és a vallási fanatikusok iránt. Karakterei mind nyomorultak. „Az őrültség eszméjét laboratóriumi körülmények között analizálni csodálatos” – mondja. „Vegyük példaként az őrült szerelmet. Rövid és heves. Csak házassággal lehet megkötni: különben az ember belehal” – folytatja a rendező, akinek körülbelül kétórás művei minden félelmét tartalmazzák.

„Filmkészítés közben az ember nem kéri el senkitől az útlevelét.”

Arturo Ripsten keveset beszél származásáról. „Mexikó a túlélők országa.” Nem tudunk meg többet a politikai meggyőződéséről, mert az „rázós és magánjellegű”. „Filmkészítés közben az ember nem kéri el senkitől az útlevelét. Nem tagadhatom le a mexikói származásomat, de elkerülhetem, hogy politikáról, szociológiáról vagy antropológiáról nyilatkozzak” – foglalja össze. A felesége ekkor félbeszakítja, és pár percig úgy vitatkoznak, mint a kisgyerekek, az asszony csak ezután jut szóhoz: „Minden egyes emberi cselekedet magában hordozza a politikát. Azonban ha a filmjeinket csak erre a területre korlátoznánk, azok elveszítenék jelentőségüket. Egy univerzális nyelv használatára kell törekednünk.”

A boldogság és annak lehetetlensége mindig frusztrációhoz vezet Ripsteinnél. Elmerülni a rendező univerzumában, nem meglepő módon, fájdalmas, ám ugyanakkor lenyűgöző is. Egyfajta út a megnyugvás felé. Az egyetlen csepp keserűség csupán az, hogy alig néhány filmje, köztük például a remek Vérvörös (Profundo carmesi), ért el Európába. „Go for pirates” (azaz hajrá, kalózkodás) – javasolja Ripstein.


Szerző: LAURÈNE DAYCARD, képek:  Sébastien Laval és Laurène Daycard, videók: Las razones del corazon (cc) horasperdidastrailer/youtube;  Profundo carmesí (cc) renzojuarez/youtube, németről magyarra fordította: Sárai Vanda