Ezzel egy negatív sztereotípia megdőlt a csizma lakóival szemben, ugyanakkor csak reménykedhetünk benne, hogy az európai intézményekbe vetett feltétlen olasz bizalom már nem fog. Monti ugyanis azt nyilatkozta, hogy az olasz parlamentet érezhetően felkavarta az euroszkepticizmus szele – tény, hogy nem könnyű és nem is népszerű dolog áldozatokat hozni az euró védelmében. De mi változott az elmúlt 130 napban? Az első újdonság, hogy valaki végre kimondta: szigorra és következetességre van szükség a költségvetés kapcsán, miközben elsődleges cél beindítani a gazdasági növekedést és bizonyos liberalizációs folyamatokat. Az egykori versenyjogi biztos a versenyképesség javításának zálogát ezen túl a rendkívül bonyolult és szerteágazó államapparátus ésszerűsítésében, valamint a fiatalok és a nők foglalkoztatásában látja.

Mivel a Monti-kormány létrejötte nem politikai, hanem sokkal inkább a szakértői alapokon nyugszik, azt gondolhatnánk, hogy nem is folytat markáns külpolitikát, tevékenysége a válság kezelésére korlátozódik. Ez azonban csak félig-meddig van így. Tény, hogy főként gazdasági megfontolások miatt, de Monti ismét az Európai Unióban látja a megoldás kulcsát; éppen ezért teljes mellszélességgel kiáll a gazdasági unió megteremtése, az integráció további mélyítése mellett – ami lényegi változást jelent köztudottan Amerika-barát elődjéhez képest. Ezzel a politikával, szakmai tekintélyével és botrányoktól mentes múltjával pedig mindössze néhány hét alatt sikerült elérnie, hogy Olaszország ismét visszatérjen a nemzetközi tárgyalóasztalokhoz. Ahogyan ő maga fogalmazott a The Economistnak adott interjújában: „Olaszország titokban egy unalmas kormányra vágyott, amely politikai sallangok nélkül próbálja meg elmondani az igazat az embereknek”.

Hogy hosszú távon kiérdemli-e a kormányfő a nemzetközi sajtó által ráragasztott „Super Mario” elnevezést, még a jövő kérdése. Bár az elmúlt három hónap alatt megspórolt 43 millió euró jó iránynak tűnik, a közel 2000 milliárd eurónyi államadósság érdemi csökkentéséig azonban Itáliára még hosszú és fájdalmas út vár.

Szerző: Dalkó Kata, fotó: DonkeyHotey FlickR oldala